Egyre több iskolában jelent már meg tantárgyként valamilyen játék. Többnyire azért (és ott és úgy és az...), mert az oktatói testületben akad egy, aki pedagógiai képzettsége mellett valamilyen játékból is rendelkezett ismeretekkel. Itt az idő azonban azt is felismerni, hogy az elért sikerek alapvetően nem a kiválasztott játék, azaz nem a sakk, nem a go, vagy nem a bridzs, stb., hanem a játéktípus azaz: a táblajátékok sajátosságaiból születnek.

A sokféle pedagógiai/nevelési/oktatási témára, a sokféle játék közül kellene megtalálni az arra leghatékonyabbakat. Mindenek előtt, élet-kortól függően és céloktól függően kellene eszközt választani.
Ennek akadálya azonban, hogy a gyermekekkel hivatásszerűen foglalkozók köre nagyobb részt egyáltalán nem, kisebb részt is csak meglehetősen felszínesen rendelkezik ilyen játékismerettel!

Az okok feltárhatók. Máig nem volt olyan ismert elmélet, tanrendbe állítható, teljességre törekvő, a teljes játékspektrumból reprezentatív eszenciát nyújtó anyag, amely egyetemi szinten tematikailag is rendszerezve tovább adható.

Egy-egy részterületre, például egy-egy sikeres versenyjátékra (a klubok életéből, a tehetségnevelő tevékenységéből) már kellő elméleti és gyakorlati tapasztalat gyűlt össze és a trendek, divatok –nem ritkán az üzleti marketing- egy-egy játéktípus, vagy játékcsalád oktatási és nevelési teóriáinak széles skáláját kínálják. Ámde!
A kiválasztódás esetlegességét jól jellemzik az egyetemi-főiskolai oktatásba már betörtek "fajáték", "drámapedagógia", "sakkoktatás", "népi játékok". Ahány téma, annyiféle jellemző kulcsszó: egyik az alapanyagra, a másik a játéktípusra, a harmadik egy adott játékra, a negyedik meg forrásra-felhasználóra hivatkozva nevezi meg magát...